Béke tér

Ma, egyik THC-kábulatomban olyan indíttatásom volt, hogy menjek le a Béke térre levegõzni. Hajnali 2-kor kiérek a térre, erre mit látok: egy ifjú párocska a park közepén egymásba van gabalyodva a padon. Közelebb léptem, és elbújtam egy fa mögé, hogy jobban szemügyre vehessem, mi történik: a lány a padon fekve, kissé széttárt lábakkal, a srác fölötte, a karja mélyen a lány lábai közt, és nagy lendülettel mozgott. Hirtelen olyan érzésem volt, hogy most valamit megfigyelhetek, amit eddig nem láthattam, és közben azon morfondíroztam, vajon mi vesz rá valakit arra, hogy hajnali kettõkor egy lakótelep elõtt a parkban látványosan pettingeljen, médpedig úgy, hogy az mp3-lejátszójából hangosan szól a zene közben. Elõvettem a vadászösztönömet, és egy fa takarásában közelebb osontam. Közben észrevettem, hogy a park másik sarkában egy férfi megy el a kutyájával, õt túlságosan nem kötötték le az események. Kilestem a fa mögül, mint az akciófilmekben, és közben azon morfondíroztam, vajon láthatnak-e, vagy annyira bele vannak feledkezve abba amit csinálnak, hogy akár oda is osonhatnék a közelükbe anélkül, hogy feltûnne nekik. Ekkor azt láttam, hogy a srác feje eltûnik a lány lábai közt, majd egy idõ után felálltak. Ekkor minimum azt vártam volna, hogy a lány rögtön leszopja a fiút, de nem ez történt, hanem összeszedték magukat és elindultak a parkon át. Bíztam benne, hogy csak valami árnyékosabb helyet keresnek a parkban ahhoz, hogy folytassák amit elkeztek, de nem ez történt, hanem valószínûleg hazamentek.

Néha úgy érzem magam, mint egy árnyék, vagy egy szellem, csak láthatatlanul jelen vagyok, megfigyelek. Elég kísérteties érzés más kóbor árnyakkal találkozni, például a Margit-szigeten, az éjszaka közepén, a teljes sötétségben az fák között. Inkább nem állok le megkérdezni, hogy mi visz rá embereket hogy ilyen helyeken kísértsenek, de saját magamnak sem teszem fel ezeket a kérdéseket.

Olyan érzés, mint mikor öt éves voltam, és a szüleim mindig azt akarták, hogy aludjak, de én sosem akartam aludni. Mindig is az éjszakát imádtam, és titokban rendszeresen fent maradtam. Olyankor fejlesztettem ki a rejtõzködés ösztönét; csendben kellett lenni, különben a szüleim észrevesznek, és akkor lebaszás következik. Így megpróbáltam mindent tökéletesen hangtalanul és észrevehetetlenül tenni, és ugyanazzal az érzéssel tettem meg minden egyes óvatos lépést otthon, mint amikor a parkban közeledtem az egymásba feledkezõ párocska felé. Láthatatlannak maradni, ez az ösztön vezérelt, mint valami õsi vadászmezõkön tanult bölcsesség: minél kevesebben látnak, annál kevesebben ehetnek meg.